Keresés ebben a blogban

2013. október 12., szombat

Valami baj

Keresem a hűtőben a paprikás krumplit. Nem találom. Érdekes, pedig biztos, hogy maradt még. Ha nem is sok, hiszen tegnap is jól belaktunk belőle, de láttam, tisztán láttam, hogy a lábos alján ott figyelt még pár adagnyi.  Zóna mennyiség. Három napja ezt esszük. Spórolunk a kajával. Nekem nincs állásom, csak a segélyt kapom, az szinte semmi. Hilda dolgozik egyedül, egy nagyáruházban árufeltöltő, de ott is egyre rosszabbul mennek a dolgok. A túlóra lehetőség kevés, és ha van is, nem fizetik ki, a pótlékokat megkurtítják, azt mondta, hogy jövő hónapban már ebédjegyet sem kapnak, hozzácsapják a fizetéshez. Persze nem akkora értékben, hogy annak látható hozadéka legyen. Ráadásul három műszakban kell dolgozni, sokszor nem is tudom, hogy merre jár éppen. Munkában vagy más ügyben ment el hazulról. Nincs semmi állandóság az életében. Nem úgy, mint nekem. Lassan egy éve, hogy itthon vagyok. Akkor bocsátottak el az egyetemről. Megszűnt a tanszak, ahol tanítottam, vagyis összevonták egy másikkal, így törvényszerűvé vált a leépítés. Mit ne mondjak, fájt. Majd tíz évet dolgoztam ott, tanítottam, funkciókat vállaltam, a végső döntésnél mégis feleslegesnek bizonyultam. Hiába, sosem tudtam helyezkedni. Valahogy nem érzek rá ezekre a szerepjátékokra. Hogy mikor, mit, kivel. Kinek melyik arcomat mutassam. Másnak ez olyan könnyedén megy, de nekem kínszenvedés. Már a szüleim előtt is mindig lebuktam. Én voltam az a gyerek, aki rögtön bevallotta, ha rossz jegyet kapott az iskolában. Ha nem úgy sikerült egy felelet. Ha gyérül teljesítettem a tornaórán. Ha nem vettem részt a szakkörön. Mindig és mindent elsőre bevallottam, és azóta is így működöm. Hilda szereti ezt bennem. Legalábbis a múltban szerette. Ma már… Ma már nem is tudom, mi van. Talán a nagy semmi, az van. Ez az unott egymás mellett, de nélküled. Fogalmam sincs, hogy ez így kinek kényelmes. Neki biztosan nem. Én még elvagyok. De hová a francba tette azt a szaros krumplit? Keresek, kutakodom. Kipakolom a fél hűtőt. Benézek a fagyasztóba. Ott lelek rá a lábosra. Zománcozott, virágmintás, még a dédi adta nekem, amikor ebbe a lakásba költöztem. A Frici bácsi lakásába. Amikor a bácsi meghalt. Nekem senkim se volt az öreg, de a dédit nagyon szerette. Holtáig. Úgy mesélte a mamó, hogy még a világháború alatt habarodtak egymásba egy pesti szeretetkórházban, ahol a Frici bácsi, mint sebesült katona tanyázott, a dédi meg mint ápolónő. A mama akkor még nem volt tizenöt, de a bácsi sem lehetett több húsznál. Háborúban korán érnek az emberek. Korán is halnak, ha úgy adódik. Mindegy is, a lényeg, hogy az ügy végül egy halhatatlan szerelemmé nemesedett a felekben, és holtukig tisztelték a másikat, még ha olyan nagyon sűrűn nem is látogatták egymást. A vérzivataros idők végével elsodorta őket az élet egymástól, és aztán mindketten más oldalán találták meg a boldogságot. Vagy ha azt nem is, a közös életet. A dédinek jó élete volt, remek asszony még ma is, erős, jó szellemű, nagy dumás, pedig az idén már a kilencvent fogja betölteni. Hatalmas ünnepséggel készülünk. Le fogjuk utaztatni a szülővárosába, és ott csapunk neki egy jókora bulit. Sok-sok meghívott családtaggal. Még sosem jártam Csornán. Amikor mehettem volna, akkor már igencsak megkopott a kötelék az ottaniak és az itteniek között, apám, a mamó egyetlen fiúgyermeke, rühellte Gerda nénit, a dédi húgát, aki vitte a csornai vonalat. Valami nagy vita lehetett köztük, ami tán vérre is ment apa és a Gerda néni férje között, ezt nem tudom biztosan, de az végleges és valóságos, hogy apa, ha csak meghallja, hogy Csorna és Gerda néni, apró rángással tikkelni kezd a bal szeme. De most állítólag ő is partner abban, hogy efféle és ekkora örömöt szerezzünk a mamának. Senki sem gyerek már ebben a családban, hát ne is viselkedjünk gyerekesen. Mint mi Hildával. Mert azok vagyunk. Két dühöngő, talaját vesztett kamasz. Rengeteget veszekszünk. Sokszor, sokat, mindig csip-csup dolgokon összekapva. Miért nem mosogattál el? Miért a nagy szemetesbe üríted a hamutálat? Bebüdösödik. Miért a drágább szalámit vetted, ezerszer megmondtam, hogy a kék fóliásat vegyed, az olcsó és finom. Végigveszekedjük az egész háztartást. Mármint ő veszekszik, mondja a magáét, én meg néha visszamorgok. Nemi szerepeink szerint. Rém unalmas egyénként, pedig a Hilda nem egy unalmas nő. Ugyanott végzett, mint én, csak ő nem ment el tanítani. Azt mondja, hogy ő ebben sosem lelte örömét. Kiállni mások elé, és a megszerzett tudással, valamiféle eredményt produkálni a használható és a megszerezhető tanulmányok terén. Én persze lehurrogtam. Hülye vagy te, nem azért állsz ki, hogy magadat produkáld, hanem azért, hogy a témát, amit elővezetsz, kellően fontosnak találd és találtasd a hallgatósággal. Ő persze visszaszólt és azonnal beindult az adok-kapok. Mindig így van. Mondom, semmi dolgokon össze tudunk veszni. Amíg dolgoztam ez nem így volt. Kellően elfoglaltak voltunk a vitához. Alig találkoztunk. Ez ma is így van, de nem is tudom, talán a környezet lett túlontúl ingerszegény, és ez miatt van ez a sok összezördülés. Mindegy. Nem érdekes, de valami nincs rendben velünk, közöttünk, az bizonyos. Például ez is. Hogy berakja a mélyhűtőbe az ételt. Oka nem lehetett rá, hiszen, mint étel totálisan rendben van, nem érződik rajta romlottság, és semmilyen módon nem jeleztem, hogy én most ezt nem enném meg, nyugodtan lefagyaszthatja. Különben is, nem lábosban fagyasztunk, ha már, hanem kis műanyag tárolókat pakolunk teli, és úgy tesszük jégre. Mármint ő. Én nem bíbelődöm ilyesmivel. Egy esztéta a világ szebbik, nemesebbik dolgaival foglalkozzék. Elsősorban. Másodsorban jöhetnek a szükségletek. Mint például az étkezés. Elő kell melegítenem a kaját. Fagyos. Begyújtom a rezsót. Rárakom a lábost. Az étel azonnal füstölni, sisteregni kezd. Lejjebb csavarom az égőt, nem akarom, hogy leégjen, hogy odakapja a lábos alját. A sistergés alábbhagy. Lágyan duruzsol a paprikás krumpli, akár a mérnöki csoda által tervezett modern autómotorok. Megterítek. Akkurátusan, díszesen. Tányér, alátét, kanál, szalvéta, vizespohár, üdítő, só, bors. Szelek pár kenyérkaréjt, a tartójába helyezem, majd odapakolom a többi előkészített holmi mellé. Szeretek nyugodtan étkezni. Kellő figyelemmel, türelemmel fogyasztani az ételt. Jól megrágni a falatokat. Élvezni az evést. A zabálást ki nem állhatom. Néha Hilda öccse átjön hozzánk vendégségbe. Sokszor nálunk is eszik. Mármint zabál. Kétpofára. Mohón, mint a lágerből szabadultak. Igen dühítő, de nem szólhatok rá, azt Hilda zokon venné, és én lennék az unalmas sznob a társaságban. Talán vállalnom kellene ezt a szerepet, mert tényleg rettentően idegesít az öcsike. Mindegy, nem érdekes. Az érdektelen dolgokkal úgy a legjobb elbánni, ha legyint egy nagyot rájuk az ember. Ha nem foglalkozik velük. Ha nem engedi, hogy elérjék, cincálgassák a lelkét. Hogy beleszóljanak, beleordítsanak a belső harmóniába. Közben felmelegszik a krumpli. Leveszem a tűzről, merek belőle egy adagnyit. Zónányit. Kell későbbre. Talán Hilda is enne belőle. Elvégre közösen főztük. A hozzávaló krumplit én pucoltam meg. Krumpli pucolásban én vagyok a király. Senki sem csinálja nálam jobban. Még a seregben lestem el a technikát. Ha másért nem is, de csakis ezért megérte az ott eltöltött másfél év. Nem, azért mégsem. Utáltam. Ott mindenki hülye. De tényleg, mindegyik, egytől-egyig. Számolatlanul sorakoznak fel ott a barmok, és mindegyik engem akart kicsinálni. Megverni, megalázni, bezárni, elnyomni, elítélni. Majdhogynem elgázosítani. Utáltam mindent és mindenkit. Kivéve a konyhát. Ott jó volt. Konyhásnak szerettem lenni. Megtölteni a gulyáságyút. Az jó volt, még akkor is, ha véresre dolgoztam az ujjam a krumpli pucolás közben. De ott legalább nem volt annyi hülye, és nem tömtek értelmetlen feladatokkal. Elém raktak egy harminckilós krumplis zsákot, és azt mondták, hogy délre pucoljam meg. Felét így, felét úgy, mutattak a gépi hámozóra. Csak nevettem rajtuk. Velem nem szúrnak ki, semmi sem kapcsol ki jobban, mint a monotonitás. Az egyvonalú, hasznos munkavégzés. Napokig el tudom így tölteni az időmet. És még élvezem is. A barmok. Nem is tudják, hogy milyen jót tettek velem, ezzel. De ez nem is baj. Ellenségnek nem hálálkodunk. És most szépen megebédelek, majd elolvasom a Márai kötetből, ami még hátravan. Eddig tetszik. Márai mindig is tetszett. Holnap kell mennem a munkaügyi központba. Hetente behívnak, de jó hírekkel sosem szolgálnak. Nem tudunk a maga végzettségének megfelelő munkát adni, amiket tudnánk, azzal maga nincs kibékülve. Vagy nem megy el a próbanapra, amit kibrusztolunk magának, vagy elmegy, de úgy tevékenykedik ott, hogy még véletlenül se kaphassa meg az állást. Maga nem akar dolgozni. Milyen igazuk van. Tényleg nem akarok. Dolgoztam eleget. Most egy kissé elfáradtam. Sok volt ez az elmúlt tíz év a katedrán. Iszonyat sok. Még pihennék picit. Leginkább regényt írnék. Vagy novellákat. Vagy csak úgy lennék a világban. Mindezt negyvenen túl és a totális anyagi csőd szélén. Hiába, nyomorogni tudni kell. Ha Hilda nem lenne mellettem, már a számlákat sem tudnám befizetni. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan nem is fogom tudni. Mert el fog hagyni. Ez bizonyos. Minden épeszű nő így tenne. Velem nem lehet együtt élni. Legalábbis azzal, aki most vagyok. Valami nagyon nagy baj van belem, csak még nem tudom, hogy mi. Hogy mi a fajtajellege. Hogyan lehet ellene harcolni, ha lehet egyáltalán? Kinek és miért éri meg, és mit ér vele, ha elbukom, és én mit érek vele, ha győzedelmeskedem? Valami baj van velem, valami nagyon nagy baj, aminek az okára sürgősen rá kell jönnöm, különben… Különben, többé már nem leszek. Itt.