Őszi világa
Keresés ebben a blogban
2013. október 12., szombat
Valami baj
Keresem a hűtőben a paprikás krumplit. Nem találom. Érdekes, pedig
biztos, hogy maradt még. Ha nem is sok, hiszen tegnap is jól belaktunk
belőle, de láttam, tisztán láttam, hogy a lábos alján ott figyelt még
pár adagnyi. Zóna mennyiség. Három napja ezt esszük. Spórolunk a
kajával. Nekem nincs állásom, csak a segélyt kapom, az szinte semmi.
Hilda dolgozik egyedül, egy nagyáruházban árufeltöltő, de ott is egyre
rosszabbul mennek a dolgok. A túlóra lehetőség kevés, és ha van is, nem
fizetik ki, a pótlékokat megkurtítják, azt mondta, hogy jövő hónapban
már ebédjegyet sem kapnak, hozzácsapják a fizetéshez. Persze nem akkora
értékben, hogy annak látható hozadéka legyen. Ráadásul három műszakban
kell dolgozni, sokszor nem is tudom, hogy merre jár éppen. Munkában vagy
más ügyben ment el hazulról. Nincs semmi állandóság az életében. Nem
úgy, mint nekem. Lassan egy éve, hogy itthon vagyok. Akkor bocsátottak
el az egyetemről. Megszűnt a tanszak, ahol tanítottam, vagyis
összevonták egy másikkal, így törvényszerűvé vált a leépítés. Mit ne
mondjak, fájt. Majd tíz évet dolgoztam ott, tanítottam, funkciókat
vállaltam, a végső döntésnél mégis feleslegesnek bizonyultam. Hiába,
sosem tudtam helyezkedni. Valahogy nem érzek rá ezekre a
szerepjátékokra. Hogy mikor, mit, kivel. Kinek melyik arcomat mutassam.
Másnak ez olyan könnyedén megy, de nekem kínszenvedés. Már a szüleim
előtt is mindig lebuktam. Én voltam az a gyerek, aki rögtön bevallotta,
ha rossz jegyet kapott az iskolában. Ha nem úgy sikerült egy felelet. Ha
gyérül teljesítettem a tornaórán. Ha nem vettem részt a szakkörön.
Mindig és mindent elsőre bevallottam, és azóta is így működöm. Hilda
szereti ezt bennem. Legalábbis a múltban szerette. Ma már… Ma már nem is
tudom, mi van. Talán a nagy semmi, az van. Ez az unott egymás mellett,
de nélküled. Fogalmam sincs, hogy ez így kinek kényelmes. Neki biztosan
nem. Én még elvagyok. De hová a francba tette azt a szaros krumplit?
Keresek, kutakodom. Kipakolom a fél hűtőt. Benézek a fagyasztóba. Ott
lelek rá a lábosra. Zománcozott, virágmintás, még a dédi adta nekem,
amikor ebbe a lakásba költöztem. A Frici bácsi lakásába. Amikor a bácsi
meghalt. Nekem senkim se volt az öreg, de a dédit nagyon szerette.
Holtáig. Úgy mesélte a mamó, hogy még a világháború alatt habarodtak
egymásba egy pesti szeretetkórházban, ahol a Frici bácsi, mint sebesült
katona tanyázott, a dédi meg mint ápolónő. A mama akkor még nem volt
tizenöt, de a bácsi sem lehetett több húsznál. Háborúban korán érnek az
emberek. Korán is halnak, ha úgy adódik. Mindegy is, a lényeg, hogy az
ügy végül egy halhatatlan szerelemmé nemesedett a felekben, és holtukig
tisztelték a másikat, még ha olyan nagyon sűrűn nem is látogatták
egymást. A vérzivataros idők végével elsodorta őket az élet egymástól,
és aztán mindketten más oldalán találták meg a boldogságot. Vagy ha azt
nem is, a közös életet. A dédinek jó élete volt, remek asszony még ma
is, erős, jó szellemű, nagy dumás, pedig az idén már a kilencvent fogja
betölteni. Hatalmas ünnepséggel készülünk. Le fogjuk utaztatni a
szülővárosába, és ott csapunk neki egy jókora bulit. Sok-sok meghívott
családtaggal. Még sosem jártam Csornán. Amikor mehettem volna, akkor már
igencsak megkopott a kötelék az ottaniak és az itteniek között, apám, a
mamó egyetlen fiúgyermeke, rühellte Gerda nénit, a dédi húgát, aki
vitte a csornai vonalat. Valami nagy vita lehetett köztük, ami tán vérre
is ment apa és a Gerda néni férje között, ezt nem tudom biztosan, de az
végleges és valóságos, hogy apa, ha csak meghallja, hogy Csorna és
Gerda néni, apró rángással tikkelni kezd a bal szeme. De most állítólag ő
is partner abban, hogy efféle és ekkora örömöt szerezzünk a mamának.
Senki sem gyerek már ebben a családban, hát ne is viselkedjünk
gyerekesen. Mint mi Hildával. Mert azok vagyunk. Két dühöngő, talaját
vesztett kamasz. Rengeteget veszekszünk. Sokszor, sokat, mindig
csip-csup dolgokon összekapva. Miért nem mosogattál el? Miért a nagy
szemetesbe üríted a hamutálat? Bebüdösödik. Miért a drágább szalámit
vetted, ezerszer megmondtam, hogy a kék fóliásat vegyed, az olcsó és
finom. Végigveszekedjük az egész háztartást. Mármint ő veszekszik,
mondja a magáét, én meg néha visszamorgok. Nemi szerepeink szerint. Rém
unalmas egyénként, pedig a Hilda nem egy unalmas nő. Ugyanott végzett,
mint én, csak ő nem ment el tanítani. Azt mondja, hogy ő ebben sosem
lelte örömét. Kiállni mások elé, és a megszerzett tudással, valamiféle
eredményt produkálni a használható és a megszerezhető tanulmányok terén.
Én persze lehurrogtam. Hülye vagy te, nem azért állsz ki, hogy magadat
produkáld, hanem azért, hogy a témát, amit elővezetsz, kellően fontosnak
találd és találtasd a hallgatósággal. Ő persze visszaszólt és azonnal
beindult az adok-kapok. Mindig így van. Mondom, semmi dolgokon össze
tudunk veszni. Amíg dolgoztam ez nem így volt. Kellően elfoglaltak
voltunk a vitához. Alig találkoztunk. Ez ma is így van, de nem is tudom,
talán a környezet lett túlontúl ingerszegény, és ez miatt van ez a sok
összezördülés. Mindegy. Nem érdekes, de valami nincs rendben velünk,
közöttünk, az bizonyos. Például ez is. Hogy berakja a mélyhűtőbe az
ételt. Oka nem lehetett rá, hiszen, mint étel totálisan rendben van, nem
érződik rajta romlottság, és semmilyen módon nem jeleztem, hogy én most
ezt nem enném meg, nyugodtan lefagyaszthatja. Különben is, nem lábosban
fagyasztunk, ha már, hanem kis műanyag tárolókat pakolunk teli, és úgy
tesszük jégre. Mármint ő. Én nem bíbelődöm ilyesmivel. Egy esztéta a
világ szebbik, nemesebbik dolgaival foglalkozzék. Elsősorban.
Másodsorban jöhetnek a szükségletek. Mint például az étkezés. Elő kell
melegítenem a kaját. Fagyos. Begyújtom a rezsót. Rárakom a lábost. Az
étel azonnal füstölni, sisteregni kezd. Lejjebb csavarom az égőt, nem
akarom, hogy leégjen, hogy odakapja a lábos alját. A sistergés
alábbhagy. Lágyan duruzsol a paprikás krumpli, akár a mérnöki csoda
által tervezett modern autómotorok. Megterítek. Akkurátusan, díszesen.
Tányér, alátét, kanál, szalvéta, vizespohár, üdítő, só, bors. Szelek pár
kenyérkaréjt, a tartójába helyezem, majd odapakolom a többi
előkészített holmi mellé. Szeretek nyugodtan étkezni. Kellő figyelemmel,
türelemmel fogyasztani az ételt. Jól megrágni a falatokat. Élvezni az
evést. A zabálást ki nem állhatom. Néha Hilda öccse átjön hozzánk
vendégségbe. Sokszor nálunk is eszik. Mármint zabál. Kétpofára. Mohón,
mint a lágerből szabadultak. Igen dühítő, de nem szólhatok rá, azt Hilda
zokon venné, és én lennék az unalmas sznob a társaságban. Talán
vállalnom kellene ezt a szerepet, mert tényleg rettentően idegesít az
öcsike. Mindegy, nem érdekes. Az érdektelen dolgokkal úgy a legjobb
elbánni, ha legyint egy nagyot rájuk az ember. Ha nem foglalkozik velük.
Ha nem engedi, hogy elérjék, cincálgassák a lelkét. Hogy beleszóljanak,
beleordítsanak a belső harmóniába. Közben felmelegszik a krumpli.
Leveszem a tűzről, merek belőle egy adagnyit. Zónányit. Kell későbbre.
Talán Hilda is enne belőle. Elvégre közösen főztük. A hozzávaló krumplit
én pucoltam meg. Krumpli pucolásban én vagyok a király. Senki sem
csinálja nálam jobban. Még a seregben lestem el a technikát. Ha másért
nem is, de csakis ezért megérte az ott eltöltött másfél év. Nem, azért
mégsem. Utáltam. Ott mindenki hülye. De tényleg, mindegyik,
egytől-egyig. Számolatlanul sorakoznak fel ott a barmok, és mindegyik
engem akart kicsinálni. Megverni, megalázni, bezárni, elnyomni,
elítélni. Majdhogynem elgázosítani. Utáltam mindent és mindenkit. Kivéve
a konyhát. Ott jó volt. Konyhásnak szerettem lenni. Megtölteni a
gulyáságyút. Az jó volt, még akkor is, ha véresre dolgoztam az ujjam a
krumpli pucolás közben. De ott legalább nem volt annyi hülye, és nem
tömtek értelmetlen feladatokkal. Elém raktak egy harminckilós krumplis
zsákot, és azt mondták, hogy délre pucoljam meg. Felét így, felét úgy,
mutattak a gépi hámozóra. Csak nevettem rajtuk. Velem nem szúrnak ki,
semmi sem kapcsol ki jobban, mint a monotonitás. Az egyvonalú, hasznos
munkavégzés. Napokig el tudom így tölteni az időmet. És még élvezem is. A
barmok. Nem is tudják, hogy milyen jót tettek velem, ezzel. De ez nem
is baj. Ellenségnek nem hálálkodunk. És most szépen megebédelek, majd
elolvasom a Márai kötetből, ami még hátravan. Eddig tetszik. Márai
mindig is tetszett. Holnap kell mennem a munkaügyi központba. Hetente
behívnak, de jó hírekkel sosem szolgálnak. Nem tudunk a maga
végzettségének megfelelő munkát adni, amiket tudnánk, azzal maga nincs
kibékülve. Vagy nem megy el a próbanapra, amit kibrusztolunk magának,
vagy elmegy, de úgy tevékenykedik ott, hogy még véletlenül se kaphassa
meg az állást. Maga nem akar dolgozni. Milyen igazuk van. Tényleg nem
akarok. Dolgoztam eleget. Most egy kissé elfáradtam. Sok volt ez az
elmúlt tíz év a katedrán. Iszonyat sok. Még pihennék picit. Leginkább
regényt írnék. Vagy novellákat. Vagy csak úgy lennék a világban. Mindezt
negyvenen túl és a totális anyagi csőd szélén. Hiába, nyomorogni tudni
kell. Ha Hilda nem lenne mellettem, már a számlákat sem tudnám
befizetni. Van egy olyan érzésem, hogy hamarosan nem is fogom tudni.
Mert el fog hagyni. Ez bizonyos. Minden épeszű nő így tenne. Velem nem
lehet együtt élni. Legalábbis azzal, aki most vagyok. Valami nagyon nagy
baj van belem, csak még nem tudom, hogy mi. Hogy mi a fajtajellege.
Hogyan lehet ellene harcolni, ha lehet egyáltalán? Kinek és miért éri
meg, és mit ér vele, ha elbukom, és én mit érek vele, ha
győzedelmeskedem? Valami baj van velem, valami nagyon nagy baj, aminek
az okára sürgősen rá kell jönnöm, különben… Különben, többé már nem
leszek. Itt.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)